A „Békés megye, élő népművészete” kiállítás megnyitóján együtt ünnepelhettük mindazt, amit elődeinktől örököltünk, amit mestereink évtizedeken, generációkon keresztül őriztek és adtak tovább, és amit ma is kézzel, szívvel és elkötelezettséggel alkotunk tovább.
Mert amikor egy népművészeti tárgyra tekintünk, valójában sokkal többet látunk, mint egy szépen elkészített tárgyat. Látjuk benne az ember kezének nyomát, a megtanult mozdulatokat, a sok-sok gyakorlással megszerzett tudást, a türelmet és az időt. Ott van benne egy-egy tájegység formakincse, motívumvilága, szín- és anyaghasználata, de ott van benne az alkotó személyisége és mindaz, amit ő maga tesz hozzá az örökséghez.
Ezért is olyan fontos az élő népművészet.
Mert a hagyomány nem egy lezárt múlt, amelyet csupán megőrizni szeretnénk. A hagyomány akkor él, ha használjuk, ha tanuljuk, ha kérdezünk róla, ha továbbadjuk, és ha újra meg újra megszületik valaki kezében.
Ott van a mozdulatban, amelyet egy mester mutat meg a tanítványának. Ott van abban a pillanatban, amikor valaki először veszi a kezébe az anyagot, és megtanulja, hogyan engedelmeskedik neki az agyag, a fonal, a fa, a bőr vagy éppen a gyapjú. Ott van a műhelyek csendjében, a szakkörök asztalai mellett, a közös alkotások során elhangzó történetekben és a generációk közötti találkozásokban.
Ott van a mesterek és tanítványok kapcsolatában.
Abban, amikor egy idősödő mester nemcsak egy technikát tanít meg, hanem szemléletet is ad. Megmutatja, hogyan kell figyelni az anyagra, hogyan kell tisztelni az elődök munkáját, és hogyan lehet úgy újat teremteni, hogy közben ne veszítsük el a kapcsolatot a gyökereinkkel.
És ott van azokban is, akik ma még csak tanulják ezt a tudást. A gyermekekben, a fiatalokban, a felnőttekben, akik kíváncsiságból, örömből vagy éppen egy régi családi emlék nyomán kezdenek el alkotni. Minden egyes megtanult öltés, minden megfont fonal, minden megformált agyagdarab egy apró lépés afelé, hogy örökségünk ne csak a múlt része legyen, hanem a jövőé is.
Talán éppen ez adja az „élő” szó igazi jelentését.
Nem egyszerűen őrizzük a ránk bízott értékeket – életben tartjuk őket. Használjuk, tanítjuk, továbbgondoljuk, és közben új történeteket írunk hozzájuk.
A népművészet így válik összekötő kapoccsá múlt és jelen, mester és tanítvány, idős és fiatal, egyéni alkotó és közösség között.
És talán ez a legnagyobb értéke: hogy miközben a kezünkben egy-egy régi tudást őrzünk, a jövőnek is adunk belőle valamit.
Mert amíg van, aki megtanulja, van, aki megtanítja, van, aki továbbadja, és van, aki örömmel alkotja, addig a népművészet nem emlék.
Hanem élő örökség.
A kiállítás megtekinthető a Kalocsa Róza Művelődési Központ nyitvatartási idejében.
A Folknaptárba bárki felvihet eseményeket. Az adatokat igyekszünk napra készen ellenőrizni, de felelősséget nem tudunk vállalni a pontosságukért.
